Sepsiszentgyörgyi Református Vártemplom

Isten hozta honlapunkon!

Néhai Imreh Dezső vártemplomi lelkipásztor írása alapján

A sepsiszentgyörgyi református egyházközség történetének kezdete a reformáció idejére esik. A város egész lakossága befogadta a reformációt a pálos szerzetesekkel együtt, akik a reformáció előtt a lakosság lelki gondozását végezték. Hogy mikor történt ez, nem lehet tudni. Minden valószínűség szerint 1547-ben, a régi templom generális újjáépítésének idejében a város reformációja befejeződött. Ha meggondoljuk, hogy egy ilyen munka, mint a templom újjáépítése hitviták, harcok, széthúzás között nem történhetett meg, hogy az építést a gyülekezeti élet és szellem bizonyos nyugodtsága, lehiggadtsága, egysége kellett, hogy megelőzze, azt kell mondanunk, hogy a város reformációja a reformáció megindulása után nemsokára megtörtént.

Hogy kik voltak, akik először hirdették a reformáció igazságait Sepsiszentgyörgyön, és melyik évben, hogy az áttérés az „új hitre” gyorsan, egyszerre történt-e, vagy hosszabb idő alatt, könnyen történt-e, vagy küzdelmek, hitviták előzték meg, ezekre a kérdésekre adatok hiányában nem lehet feleletet adni. Az eklézsia levéltára az 1658-iki török-tatár dúlás alatt elpusztult.

Orbán Balázs a „Székelyföld leírása” című művében és az id. Zajzon Ferenc „Székelyudvarhelyi evang. reform. egyházközség története” című művében említést tesznek egy régi kéziratról, mely az 1800-as évek elején  Ikafalván nemes László Andrásnál még meg volt, amelyben le volt írva, hogy miképpen terjedt el a reformáció Háromszéken az egyes községekben. Hogy ez az értékes kézirat meg van-e még valahol, vagy elveszett, nem tudni. Ifj. Gödri Ferenc szerint, azoknak előadása után, akik ezt a kéziratot olvasták, annyit tudhatunk, hogy négy „hitszónok” érkezett Sepsiszentgyörgyre (neveik, honnan, mikor jöttek, hová szálltak stb. mind meg volt tisztán írva) és miután a várost reformálták, innen indult ki azután Háromszék reformációja.

A reformáció első felfrissítő szellője minden valószínűség szerint Brassóból kiindulva érintette meg Sepsiszentgyörgyöt. A Honter János működése, aki Brassót és a Barcaságot reformálta, minden bizonnyal nem maradt hatás nélkül a Brassóval kulturális és gazdasági kapcsolatban álló Sepsiszentgyörgyre. A Honter János küldöttei lehettek azok, akik először hirdették a reformáció alapját képező tiszta evangéliumot Sepsiszentgyörgyön.

Először tehát a Luther szerinti reformáció igazsága hódította meg Sepsiszentgyörgy szívét, ami érthető. Először az érkezett ide. Mikor azonban a reformáció lutheri és kálvini iránya között 1564-ben bekövetkezett a szakadás s a magyarság és a székelység legnagyobb része a kálvinizmushoz csatlakozott, a sepsiszentgyörgyi eklézsia is Kálvin mellé állott. Az áttéréssel természetesen az egyházközség temploma és iskolája reformátussá lettek és az öreg templom ez időtől fogva azután mindvégig, a mai napig megmaradt református templomnak.

A 16-ik század utolsó négy évtizede azután a szervezés és erősödés ideje volt. Kezdetleges viszonyok voltak még ugyan akkor, de bizonyos, hogy Sepsiszentgyörgy az akkori viszonyokhoz képest jelentékeny község volt. Az 1567-iki regestrumban 63 kapuval van bejegyezve, ami alatt ugyanannyi „portát”, vagyis házas telket kell értenünk.

A csendes fejlődés ideje a 17-ik század közepéig tartott. Ezen idő alatt semmi különösebb esemény, csapás nem zavarta az eklézsiát, legalább is nincsen feljegyzés, vagy hagyomány arról, hogy valami akadályozta volna az eklézsia életének egyenletes menetét. Ebben a körülbelül hét évtizedre tehető időszakban folyt le az a munka, melynek eredményét a későbbi krónikaíró így foglalta össze: a sepsiszentgyörgyi eklézsia „igen virágzó és abban az időben igen híres eklézsia volt.”

Annál mozgalmasabb, csapásokkal, nyomorúságokkal, veszteségekkel teljes volt a 16-ik század közepétől következő 100 esztendő. Innen kezdve a nevezetesebb eseményekről feljegyzések is vannak.

Van az egyházközség levéltárában egy „Urbarium” című könyv, melyben kormányzati, rendtartási és számadási feljegyzések mellett van egy fejezet, melynek címe: „Series Pastorum” – a lelkipásztorok sorrendje. A lelkipásztorokat sorolja fel időrendben és viszontagságos életüket írja le latin nyelven úgy, hogy az egyházközség életének fontosabb eseményei is megtalálhatóak ezekben a feljegyzésekben. Ezt a Series Pastorum-ot Vásárhelyi János helybeli lelkipásztor kezdette írni 1755-ben és visszamenőleg 100 esztendő történetét írta le régebbi feljegyzésekből, vagy az ő idejében még meg volt, de azóta elveszett levéltári okmányokból. A Vásárhelyi János feljegyzései után következő feljegyzéseket az utána következő lelkipásztorok írták be a Series Pastorumba egészen korunkig, de már nagyon röviden. Bogáts Dénesnek a Székely Nemzeti Múzeumban végzett kutatásai szerint több lelkipásztora volt az eklézsiának, kiket a Series Pastorum nem említ, akiknek a nevei a múzeumban itt-ott okmányokon találhatók. Tekintettel azonban arra, hogy történetünk megszabott szűk kerete nem engedi meg a részletekbe menő tárgyalást, történetünk további részében a Series Pastorum sorrendjét fogjuk követni.

A krónikás feljegyzése szerinte az egyházközség első lelkipásztora Torjai Székely Péter esperes volt. Fel van jegyezve róla, hogy a maga korában igen tudós férfiú volt. Működéséről a feljegyzés különösen azt emeli ki, hogy erőteljesen és eredményesen harcolt a szocializmus ellen. A Szentháromságtól eltért háromszéki unitárius gyülekezetek nagy részét ő térítette vissza nagy buzgalommal a református egyházba. Hosszú életű volt és „úgy egyházát, mint egyházkörét dicsőségesen kormányozva halt meg.”

A második lelkipásztor a Series Pastorum szerint Király Mihály volt. Szelíd ember, aki nagyon súlyos megpróbáltatások alatt csudálatos lelkierőről tett bizonyságot. Rendkívül viszontagságos időt élt át, amely alatt neki is, a gyülekezetének is borzasztó nyomorúságot kellett elszenvednie. Az ő lelkipásztorkodása alatt történt, hogy II. Rákóczy György erdélyi fejedelem a lengyel koronára vágyva hadat indított Lengyelország ellen. Ezáltal magára vonta a török Porta haragját, aminek az lett a következménye, hogy 1658-ban a tatár kán serege a bodzai szoroson betört Háromszékre, útjában mindent elpusztított és feldúlta, felperzselte, kirabolta Sepsiszentgyörgyöt is.  A Series Pastorum írója erről a szörnyű vandalizmusról ezeket írja: „az igen virágzó és abban az időben igen híres eklézsiát nemcsak, hogy fenekestől felfordította, hanem vassal lemészárolván kiirtotta. A várost földig lerombolta, felgyújtotta. A lakosoknak minden vagyonát, ezüstjét és másnemű javait a profán katonák prédájának kiszolgáltatta. Igen sok polgárt tekintet nélkül korra és nemre vassal kegyetlenül lemészárolta. A várat, melyben a lakosság beszorulva védekezett, bevette és az ittlevők nagy részét leölte. A gyilkosságtól csodálatosan megmenekülteket, mintegy 750 életben maradottat a várból rabszíjra fűzve, kemény rabságba és örökös rabságba hajtotta, akinek legtöbbje a barbárok kemény rabságában elpusztult. Ezek között nem kerülte el a súlyos rabságot ez a tiszteletre méltó férfiú király Mihály úr sem, mert miután az ő minden java az ellenség kezébe került volna, két kis, a gagyogást alig elhagyó fiacskáját, az ő igen kedves felesége szeme láttára a vad ellenség darabokra tépte és nyársra tűzve a kutyáknak dobta. Őt magát szeretett nyájával együtt a legnyomorúságosabb rabságba vitte.”

Alig ébredtek fel a megmaradt hívek a szörnyű események okozta aléltságukból, újabb borzasztó csapás zuhant rájuk. Ali basa („cujus memoria sit anathema” – írja a krónikás) török seregével, miután Erdélyt végig rabolta, 1661. szeptemberében Háromszékre tört. A város lakói újra a vár falai között kerestek menedéket. A törökök a várat ostrommal bevették, az odamenekültek közül 550-et legyilkoltak, 900-at rabságba hurcoltak. Ha a vár kövei beszélni tudnának, olyan iszonyatos dolgokat mondanának, hogy hallgatni sem bírnánk.

Gondolható, hogy ezekben a szörnyű pusztításokban nemcsak a hívek nagy része vesztette vagyonát, vagy életét, hanem az eklézsiának is sok értéke veszett oda, temploma, vára, épületei megrongálódtak. Király Mihály lelkipásztort azután a várdai basa nagy összeg váltságdíjért szabadon engedte. Testben és lélekben megtörve érkezett haza és újra megkezdte munkáját a kipusztított eklézsiában. Viszontagságos életét 1690-ben fejezte be 56 évi lelkipásztori működés után.

Ekkorra már a város valamennyire kiheverte z 1658. és 1661. évi háborúk pusztítását. Lakóinak száma ismét megnövekedett, mind reformátusok voltak, az egész város egy egyházközséget képezett.

Király Mihály után Vásárhelyi Pétert hívta meg az eklézsia lelkipásztorául. Az ő idejében is annyi nyomorúságot élt át a gyülekezet és lelkipásztora, melyről a krónikás, aki éppen az ő fia és utódja volt, ezt mondja: „horrendum est dicere…” Nemsokára azután, hogy elfoglalta lelkipásztori állását, kitört a Thököly-féle kurucháború. Thököly Imre hadaival átkelt a törzsvári szoroson és török sereg támogatásával Zernestnél megverte az erdélyiekkel egyesült császári sereget. A fényes győzelem után a székelység és Sepsiszentgyörgy városa is Thököly mellé állott. I. Lipót császár új sereget küldött Thököly leverésére, akinek bukása után Veterani német generális megszállotta Háromszéket. Szállását Sepsiszentgyörgyön ütötte fel s a várost katonáival mindenéből kifosztotta annyira, hogy „a szegény lakosságnak nemcsak gabonáját, szénáját hanem még a házak szalmafedelét is leétette. Nem kíméltek semmit és senkit, sem nemesi udvart, sem parókiát, hanem az egész várost egyaránt végtelen nyomorban juttatták. Roppant drágaság és általános nagy szegénység volt mindenfelé.”

A kuruc-háborúk kisebb, nagyobb megszakításokkal 1711-ig tartottak. Ezen idő alatt a város lakosságának nagy része elpusztult, másik része úgy elszegényedett, hogy „alig maradt egy-két polgára, aki saját erején éldegélhetett”. A műveletlenül hagyott földek nem termettek, aminek nagy éhínség lett a következménye. Fokozta ezt az a nagy szárazság, amely 1717. pünkösd havától majdnem másfél évig tartott. Kereken 17 hónapig nem esett eső, sem hó, a tavak, a kutak, patakok teljesen kiszáradtak. Az éhhalállal kínlódó lakosság a kormányszékhez (gubernium) küldött könyörgő levelében a többek között a következőket írja: „A lakosok nagy része ez világra az kitől merre lehetett elszélyedett. Itthon megmaradt része pedig úgy eléhezett, hogy míg benne tartott makkal, galagonyával éltenek. Az elfogyván, most mogyorós rügyet esznek, mely miatt úgy elfogyatkoznak erejekben, hogy nem járni, hanem kullogni láttatnak.” Tetézve a nyomorúságot a pestis, mely 1717-ben ütötte fel a fejét és három éven át tizedelte azokat, akik az éhhaláltól megmenekültek. A krónika írója szerint egész családok haltak ki, házak maradtak üresen, a hívek közül 550 pusztult el, akiket Vásárhelyi Péter lelkipásztor temetett el tisztességesen. A gubernium a keserves panaszokra válaszul tanácsot adott, csak élelmiszert nem, mert nem adhatott. Betiltott minden gyülekezést temetéseknél, lakodalmaknál és minden olyan alkalomnál, ahol nagyobb számban jelennek meg az emberek. A kétségbeesett népet az Isten irgalmára bízta és elrendelte, hogy naponta kétszer harangozzanak s a harangozás hallatára minden ember ahol van, vegye le a süvegét és könyörögjön Istenhez, hogy fordítsa el büntető ostorát. Elrendelte a gubernium azt is, hogy mindenki hetenként egyszer böjtöljön. Mintha nem böjtöltek volna eleget. Méltán írta Vásárhelyi János lelkipásztor naplójában: „A legszomorúbb esztendő, mert Isten ebben megsokasította a jajgatást, sírást, vészkiáltást, mert akik az éhséget kiállották is, az Isten mérges hálójából egészségesen nem menekülhettek.”

Az éhség megszűnésével a pestis is alább hagyott. Végre az 1720-ik esztendő elején annyira megszűnt, hogy hálaadó istentiszteletet lehetett tartani.

Súlyos veszteség érte ezekben az években az eklézsiát. A hívek száma felére csökkent, lélekben elfáradtak, anyagiakban megszegényedtek. A nyomorúság megszűnése után Vásárhelyi Péter még 12 évig pásztorolta a gyülekezet. 1733-ban halt meg, miután „pie animam Deo commandavit”.

Halála után szent hivatalában a fia Vásárhelyi János követte 1734-ben. Sepsiszentgyörgynek a 18-ik században legliteratusabb lelkipásztora volt. Az egyházközség levéltárában őrzött legrégibb anyakönyvet is ő kezdette vezetni. Ő írta a Series Pastorum első részét. A saját életéről, munkáiról, az eklézsia életéről, annak fontosabb eseményeiről azonban nem jegyzett fel oda semmit. A maga életéről »Mnemeion« címen latin nyelven naplót vezetett, melybe 1714-1746-ig évről évre feljegyzett mindent, amit feljegyzésre méltónak talált (családja leszármazását, az időjárást, üstökösök megjelenését, gyermekei születését, az évi gabonaterméseket stb.). Tíz évi pásztorkodás után elfogadta az uzoni egyházközség meghívását és 1744-ben Uzonban költözött.

A Series Pastorum szerint a lelkipásztorok sorában losonczi Fényes Gábor következett (1744-1761). Róla a nevén kívül semmi fontosabb nincsen feljegyezve a Series Pastorumban. Az Urbarium más feljegyzéseiből azonban azt látjuk, hogy az ő lelkipásztorkodása idejében a gyülekezeti élet eleven volt. Az ő idejére esik az orgona beállítása a templomba. Az erdélyi református egyház őrállói és zsinatai az orgona bevezetése ellen eleitől fogva élénken tiltakoztak. A 17-ik században és 18-ik század első felében semmi nyomát nem találjuk annak, hogy valamelyik egyházközség orgonát szerzett volna magának. Legelőször a sepsiszentgyörgyi egyházközség csináltatott orgonát 1753-ban, hogy ezáltal a templomi éneklést szebbé és erőteljesebbé tegye. A zsinat nem akadályozta meg ezt az újítást, de nem is örült annak. Sepsiszentgyörgy példáján felbuzdultak a háromszéki gyülekezetek, s hamarosan mind a négy egyházmegye módosabb gyülekezetei egymással versenyezve kezdették csináltatni orgonáikat. A gyülekezetek hamar megkedvelték és örömmel fogadták az újítást, azonban a zsinat és vezetősége azzal mindenképpen elégedetlen volt. Aggódva és kedvetlenül nézte az orgonák elég gyors szaporodását.

A Bögözön, 1761. június 7-én Verestói György püspök elnöklete alatt tartott zsinat foglalkozik az orgonák beállításának kérdésével. A zsinat nem vágja ugyan útját az orgona beszerzésének, de inkább károsnak, mint hasznosnak ítéli. A zsinatnak a végzése a többek között a következőket mondja: »Az újításokat kapkodó emberi elme nyugtalan szokott lenni. Ezt tapasztaljuk, fájlalva is szemléljük a háromszéki Communitásban. Mert ugyanis az orgonával való éneklést egy a sepsiszentgyörgyi Ekla propriu auctoritate introducálván más Eklésiákat is megigézett és már mind a négy traktusokban az orgonák szaporodni kezdettek«. Bármennyire nem tetszett a zsinatnak az orgonák gyors szaporodása, keményebb korlátozó intézkedést nem tehetett ellene, mert látta, hogy a gyülekezetek mennyire kedvelik. Kimondotta azonban, hogy bárhol orgonát beszerezni, a gyülekezet tagjai saját költségükön tehetik.

Ebből az időből maradt fenn (1755) ugyancsak az Urbariumban az egyházközségnek egy rendtartási szabályzata a »Constitutiones ac Regulae«, melyben eleven gyülekezeti élet tükröződik úgy a kultusz, mint az erkölcsi élet és a tanügy tekintetében. Az istentisztelet rendjére vonatkozó határozatokat tartalmaz a szabályzat. Jellemző a 9-ik pont, amely különböző eseteket sorol fel, melyekben az egyházfiak a kurátort értesíteni tartoznak, ha tudomásukra jutnak: »Tartoznak - mondja a szabályzat, - a templombeli székek classisában elsőben beülőket és a falig be nem menő személyeket, ünnepnapokon táncoló bordélyos házakat, mezőn és erdőn dolgozókat, eklézsia erdeit, szántó földeit, széna füveit és akármi néven nevezendő javait prédálókat, gyanús személyeket és kortsmára járókat, s a templom kerülőket, délutánig cégért tartó annál is inkább kortsmáló a Curatoroknak hitelesen kiadni és pro merito megbűntetni«. A különböző pontokban határozatok vannak még a lelkipásztor, az iskolamester, az orgonista, a kurátor, a harangozó munkáira, feladataira nézve és megállapítják ezeknek a javadalmát. A szabályzat szerint ebben a korban a lelkipásztorok és a mesterek javadalmát gabona-képe képezte. A kepézés valószínűleg az egyházközség életének első idejétől fennállott és a 19-ik század közepén szűnt meg. A szabályzat az iskolára is rendelkezéseket tartalmaz, melyekből az látszik, hogy akkor már fejlett iskolája volt az egyházközségnek.

1861-ben e gyülekezet visszahívta Vásárhelyi Jánost Uzonból, aki hűséges lelkipásztori munka után 1775-ben fejezte be életét. Az ő idejében valami nagyobb esemény, vagy rendkívüli csapás nem zavarta az eklézsia és a város életét, de a nemzeti élet lassú elhanyatlásának s a protestantizmus elnyomásának ideje volt ez, amit a nemzet általános történetéből ismerünk. A székelység elnyomatása a katonáskodás ráerőszakolásával szintén ebbe a korba esik. A gyülekezet tagjainak hitbuzgósága azonban a legkevésbé sem lankadt, a vallásosság mély volt.

Vásárhelyi János halála után lisznyói Intze Mihály töltötte be a lelkipásztor tisztet 1755-től. Sok viszontagságon ment ő is keresztül, de ezek nincsenek az Urbariumban konkréte feljegyezve. 1787-ben elfogadta az alsócsernátoni egyházközség meghívását és eltávozott Sepsiszentgyörgyről.

Az utódja márkosfalvi Kotsis Sámuel 1787-1817-ig végezte a lelkipásztori szolgálatot. Az ő idejében 1802-ben volt az a nagy földrengés, melynek következtében a templom boltozatának nagy része beszakadt és a torony ledőlt. Egyéb fontos feljegyzés az ő koráról sem maradt. Betegsége miatt 30 évi szolgálat után nyugdíjba ment.

1817-ben ilyefalvi Gödri Ferenczet választották a hívek lelkipásztorrá, aki 53 évig (1817-1870) pásztorolta és kormányozta a gyülekezetet. Aktív és bölcs ember, hűséges pásztor volt. Szolgálatának ideje alatt az egyházközség egyenletes fejlődésben gyarapodott lelkiekben, lélekszámban és anyagiakban egyaránt. Erős lélekkel átvészelte az 1848-49-iki szabadságharcot, a nagy küzdelmet követő elnyomatás idejét s ezeken a nehéz és veszedelmes éveken súlyosabb veszteség nélkül vezette át gyülekezetét. Életének és működésének legjelentősebb része arra az időre esik, amikor a Kollegium létesítése és fejlesztése érdekében fáradozik (1855-1870). Az egyházkerület annalese érdemeit a többek között így örökíti meg: „Mint egy áldásos év őszi napjaiban érleli a legbecsesebb és legállandóbb gyümölcsöket: úgy az ő folytonos közhasznú munkásságban folyt, szép hosszú élete is utolsó őszi évszakában termette a legbecsesebb és örök emléket érdemlő nemes tetteket. Mert a sepsiszentgyörgyi középiskola a kezdet nehézségeivel megküzdő szervezése, sőt már virágzó jóllétnek indult élete soha el nem némítható hangon fogja hirdetni az évek és gondok súlya alatt ugyan megtört, de az iskola melletti lángbuzgalomban egy percig sem lankadó derék férfiú érdemeit. 1870. jún. 7-én az új iskola alapköve ünnepélyes letételén összegyűlt fényes gyülekezet előtt végezte legutolsó, nyilvános papi szolgálatát.” Derék munkatársa volt Orbán Antal iskolamester, aki a lelkipásztori szolgálatban is odaadó munkával tette magát méltóvá a hálás emlékezetre.

A következő lelkipásztoroknak csak a neveit említi az Urbarium. Aránylag elég rövid időközökben váltották fel egymást. Göde Károly 1870-1875-ig, Fülöp Géza 1875-1877-ig, révai Révay Lajos 1878-1889-ig, révai Révay Pál 1891-1904-ig pásztorolták a gyülekezetet. 1904-től Koréh Endre, akinek szolgálata utolsó négy éve a világháború és az azt követő forradalom forgatagában szaladt bele. A városnak a románok által történt megszállása előtt 1918. decemberében el kellett menekülnie, hogy életét biztosítsa. 1919-től Imreh Dezső szolgál, előbb mint helyettes, 1923-tól mint rendes lelkipásztor.

Az egyházközség anyakönyvei közül a születési anyakönyvet Vásárhelyi János kezdette vezetni 1759-ben, a házassági és halotti anyakönyvet lisznyói Intze Mihály 1786-tól. Az anyakönyvek hiánytalanul és épen mind megvannak.

A templom a város északnyugati részén álló dombon épült. Sepsiszentgyörgy akkor még falu volt s a templom alatt a déli és keleti részeken terült el. Azóta a város folytonos fejlődésben eltávolodott úgy, hogy ma a templom a város szélén áll. Pontosan nem tudjuk, hogy mikor épült. Hozzáértő tudósok szerint az 1200-as évek elején épült. Hiteles adat van arról, hogy Zalán, a várostól nem messze fekvő község 1319-ben kőtemplomot szentelt. Minden bizonnyal Sepsiszentgyörgynek is volt akkor temploma. A pápai levéltárban található feljegyzés szerint a sepsiszentgyörgyi keresztyén eklézsia 1332-ben pápai tizedet fizetett. Ebből arra lehet következtetni, hogy akkor már erős eklézsia volt templommal és hogy legalább 100 éves fejlődésben erősödhetett annyira, hogy pápai adóra kötelezték. Hogy a templom a reformáció előtt épült, bizonyítják azok a falfestmények, melyeknek megrongálódott nyomait a meszelés rétegei alatt több ízben felfedezték. Az eredeti ősi templom jóval kisebb volt a mainál, ennek a keleti része lehetett. Mai alakját a templom 1547-ben nyerte, amikor Daczó Pál patronus a régi templomot újraépítette, annak hajóját déli irányban megnyújtotta. Azóta nagyobb átalakítás nem történt rajta, csak javítás. A templom hossza 30, szélessége 9, a falak magassága 8 méter. A templom alatt kripták vannak, ahol kisebb, nagyobb fülkékben régi lelkipásztorok, patronusok tetemei pihennek.

A templom eredetileg gót stílusban épült, amit mutatnak a csúcsíves ablakok, a keleti rész boltozatos mennyezete, és a falak is. – Három nagyobb földrengésről van tudomásunk, melyek a templomot megrongálták. Az 1728. és 1738. évi földrengések rombolása súlyos volt, de nem katasztrofális. A javítás után a templom stílusa nagyobb törést nem szenvedett. A harmadik földrengés az 1802-iki, melynek következtében a templom gótikus, hálózatos boltozata nagy részben leomlott, csak a keleti rész feletti boltozat maradt épen. 1805-ben javította meg az egyházközség. Úgy látszik, akkor nem volt az egyházközségnek fedezete arra, hogy a régi gót stílusú boltozatot újra kiépítse, ezért nyerte akkor a templom a mai egyenes, vakolt mennyezetet. Azóta jelentősebb változás 1894-ben történt, amikor az új orgona számára új karzatot építtetett az egyházközség a templom keleti végében. Ezáltal a templom gót stílusú újabb törést szenvedett és ódonsága szépségéből sokat veszített. A szószék nem régi, téglából épült, vakolt. A szószék koronája 1807-ben készült, a művészi úrasztala 1856-ban.

A vár. A templomot eredetileg két várgyűrű vette körül. A várak építésének idejét nem ismerjük. Valószínű, hogy a templomnak 1547-ben történt újraépítése után nemsokára épültek. Amint fennt olvastuk 1658-ban és 1661-ben török-tatár sereg vívta a várat. A város lakossága a vár védelme alá menekült, ami azt látszik bizonyítani, hogy az akkori viszonyokhoz mérten kiépített erős vár volt. A két várat vár-árok vette körül, melynek gödre ma is látható. Ma csak a belső vár áll a századok viharai, háborúi és földrengések által megrongálva. Az ovális alakú, vár hosszúsága 136 méter, magassága 10 és fél méter. 1941-ben renováltatta az egyházközség s 1942-ben új, szép, stílusos várkaput állíttatott néhai Kökössy Árpádné emlékére utódja Elekes Andor. A belső vár belső falain ma is láthatók a nyomai azoknak a fülkéknek, melyeket a falak mellé építettek a város lakói háborús időkben. Ide menekítették az élelmiszereket, gabonát, a legszükségesebb és legértékesebb dolgokat háborús veszély idején. Sőt amikor nem volt háborús veszedelem, akkor is ott tartották a régiek a gabonát és a nem romlandó élelmet.

A külső várat 1786-ban lebontatta az egyházközség, annak köveiből építtette II. József király rendeletére a német iskolának épült emeletes épületet, mely ma is áll a belső váron kívül a torony mellett. Mikor a német iskola megszűnt, a magyar iskola nyert elhelyezést benne. Ma tanítói és harangozói lakásul szolgál.

A belső várnak két bástyája volt. A nyugati bástya egyik fala ma is áll. A déli bástyából épült a mai harang-torony. Az 1738, évi földrengés annyira megrongálta, hogy lebontása elkerülhetetlenné vált. Az új tornyot anyagi eszközök hiányában csak 1761-ben tudta felépíteni az egyházközség. Ezt a tornyot az 1802-iki földrengés ledöntötte. Ennek helyébe épült 1829-ben a mai torony. A hatalmas torony fala alól 2, felül másfél méter vastag. Ablakaiból szép kilátás nyílik a háromszéki síkságra, a szépmezőre és a Kárpátok délkeleti koszorújára. A várban régi sírok, síremlékek vannak. Lelkipásztorok, patronusok, főgondnokok, nagyasszonyok, kiváló egyházi és városi férfiak vannak itt eltemetve. A vár nyugati fala mellett van a tömegsírja azoknak, akiket 1661-ben a török-tatár martalócok a vár bevétele után lemészároltak. – Két vértanú, a Váradi József és Bartalis Ferenc csontjai is a várban pihennek. Az osztrák önkényuralom új forradalom szervezésének vádja alatt 1845-ben bitófán végeztette ki őket a város melletti őrkő hegy alján, ott is temették el. Ezt a területet a román megszállás ideje alatt a katonai lövőtérhez csatolták, s ezért a katonai parancsnokság a vértanúk csontjait és közös sírjuk mellett álló emlékoszlopot eltávolította. A hősi csontoknak és az emlékoszlopnap az egyházközség adott sírhelyet a várban.

A parókia épülete régi épület rendkívül vastag kőfalakkal. A századok folyamán több átalakuláson ment át. A Bogáts Dénes kutatásainak eredménye szerint a reformáció előtt pálos szerzeteskolostor épülete volt.

Az iskola története az első időkben feljegyzésekre – sajnos – nem támaszkodhatik. Nem lehetetlen, hogy már a reformáció előtt volt iskola Sepsiszentgyörgyön. Bizonyosra vehető, hogy az egyházközség mindjárt a reformáció befogadása után iskolát létesített. A reformáció idejében minden valamirevaló egyházközség iskolát állított a templom mellé. Okmányokkal igazolható, hogy a reformáció első idejében a Sepsi széki egyházközségnek legtöbbjének iskolája volt. Bogáts Dénes »Sepsiszentgyörgy története« című művében azt mondja, hogy nincs Háromszéknek községe, melynek a XVII-ik század elején ne lett volna iskolája. Ennek a korszaknak szép, magyaros nyelven, világosan megfogalmazott iratai tanúbizonyságai a művelődés nagy haladásának. Ilyen körülmények között, nem kétséges, hogy a sepsiszentgyörgyi egyházközségnek iskolája volt már a reformáció kezdetétől.

Az első írásbeli adat a Székely Nemzeti Múzeumban van, mely szerint 1626-ban az egyházközség iskolájának Békési István volt a mestere. Innen kezdve az 1700-as évekig csak nagyon gyér adatok vannak az iskolára vonatkozóan, azok is legnagyobb részt az iskolamesterek neveit tartalmazzák, vagy csak az iskola anyagi dolgaira vonatkoznak. Az Urbariumban, az 1701-ben tartott vizitációról található feljegyzés szerint a vizitáció, miután számban vette a mesterek javadalmait és megállapította, hogy »gyermeket taníttatni és nem fizetni gonosz dolog«, meghatározza a tanulók által fizetendő tandíjat és pedig külön az »abécista, Collegista, Rudimentista, Gramatista, Syntaxista, és Póéta« tanulókra nézve. A tanulóknak ez a megkülönböztetése mutatja, hogy 1701-ben már fejlett iskolája volt az egyházközségnek. Ilyen iskola mindenesetre csak hosszú fejlődés eredménye lehetett. Későbbi feljegyzések szerint az iskola több osztályos volt, az elemi és középiskolai osztályok együtt voltak. A tanítás nyelve latin és magyar volt.

1780-tól több feljegyzést találunk az iskoláról. II. József uralkodása idejében új iskolát állított az egyházközség.1785-ben a főkonsistorium elrendelte, hogy »nemes Háromszék vármegyében a S. Szt. Györgyi reform. ecclesiában a Felséges Királyi tzélhoz képest német oskola állíttassék fel, melyben a nevedékeny Gyermekek és Ifjak német nyelvre taníttassanak«. Fel van jegyezve, hogy „illendő tisztelettel és engedelemmel fogadtatik a Mlgs Fő Consistoriumnak Anyai Rendelete”. Innen kezdve tehát két iskolája volt az egyházközségnek. „Az egyik a Deák és Magyar, és neveztetik Nagy Oskolának.” – Gondot okozott az egyházközség konsistoriumának a német iskola elhelyezése. A régi deák és magyar iskola a két vár között álló épületben volt elhelyezve. A német iskola számára a külső vár köveiből a torony mellett épített az egyházközség épületet. Hogy a német iskola meddig állott fenn, nem állapítható meg. Már 1789-ben a konsistorium gyűlésén szó volt arról, hogy „a német iskola elmúljon”, de akkor még nem ment határozatba. A hagyomány szerint II. József király halála után nemsokára megszűnt. Később újra találunk német iskolát, de azt már a katonáskodásra kényszerített „székely katonaság” tartotta fenn a német tisztek és altisztek gyermekei számára.

Az 1800-as évek után már jegyzőkönyvek tanúskodnak az iskoláról és annak munkájáról. A fiúiskola folytonos fejlődésben van. Közben az egyházközség a leánynevelésre fordította figyelmét, leányiskolát állított, melyre a jegyzőkönyvek tanúsága szerint gondot fordított, dédelgette, minek következtében neves iskolává lett. A fiúk iskolájából fejlődött ki a Kollégium, amely 1859-ben nyitotta meg első osztályát a német iskolának épült várbeli épületben, ahonnan pár év múlva főtéri épületébe költözött át. Fenntartását Háromszékmegye közönsége vette át, majd gróf Mikó Imre alapítványával megerősödve áldott fejlődésben a mai napig világosító fáklyája a keresztyén hitnek és tudománynak. Az elemi fiú- és leányiskoláját az egyházközség 1870-ig tartotta fenn. Ekkor történt az a sajnálatos dolog, hogy 1870. szeptember 11-én közgyűlési határozattal a városnak adta át a következő indokolással: „Az egyházközség előtt álló építkezések és más egyéb ügyének rendezése és égető szükségeinek fedezése minden segédforrását teljesen igénybe veszi. Ezért közakarattal az egyházközség anyagi erejének túlterheltsége miatt az iskolát a városnak átadja.” A város az iskolát 1896-ig tartotta fenn, amikor az államnak adta át. 1870-től 49 éven át az egyházközség nem tartott fenn iskolát. A román megszállás után 1919. szeptemberében átvette a volt magyar állami elemi iskolát 11 tanerővel. Kibérelte az állami iskola épületét. Pár hét múlva azonban az épületet visszavette az állam azzal, hogy magyar tannyelvű iskolát nyit. Ez az iskola ugyan sohasem volt teljesen magyar tannyelvű, de a neve az volt. A református iskola kénytelen volt a Kollégiumban, a magyar kaszinó helyiségeiben, és bérelt épületben helyezkedni el.  Ezt az iskolát 1923. szeptember 16-án az állami tanügyi hatóság indokolás nélkül bezárta. Minden törekvés a bezáró rendelet visszavonására hiábavaló volt, sőt a presbiterium erélyes fellépésére az a vád volt a válasz, hogy „lázadó szellemű”. Ilyen körülmények között az egyházközség új iskola nyitását határozta el. Telket vásárolt. Kós Károly építőmérnök terve szerint új, szép, modern, emeletes iskolaépületet emelt. Engedélyt kapott egy tanerős iskola nyitására, melyet 1931-ben nyitott meg az új épületben. A következő évben nyilvánossági jogot nyert az iskola és engedélyt a második osztály, azután a többi osztályok megnyitására és új tanítói állások létesítésére. Az 1941-42. tanévet hét osztállyal, hét tanerővel és 321 tanulóval zárta az iskola.

Iparos és kereskedő-tanonciskolát is tart fenn ma az egyházközség. 1938-ban a város bezárta tanonciskoláját azzal az indoklással, hogy 8 tanonc számára nem érdemes iskolát fenntartani. Ezt úgy kell érteni, hogy 260 magyar tanonc mellett 8 román tanonc volt a városon. Az egyházközség felvette az iskola nélkül maradt tanoncok nevelésének a terhét s azóta hordozza Isten iránti hálával.

*

 Az egyházközség rövid, vázlatos történetének végére érkezünk. Bizonysága ez a történet Isten kegyelmének, aki sokszor súlyos megpróbáltatásokon át vezeti gyülekezetét a jövendő felé. És bizonyossága őseink hitének, melynek ereje annyi rengeteg követ hordott fel a dombtetőre, erős hajlékot épített Istennek, iskolát a gyermekeknek, otthont a tudománynak, s azokat irtózatos küzdelmekben védelmezte, nagy áldozatokkal megtartotta. Mi késő unokák engedjük, hogy beszéljenek hozzánk újra, meg újra ezek a kövek, ezek a sok imádsággal, verejtékkel, vérrel, könnyel, áldozattal megszentelt kövek, hogy nyerjünk indítást több hitre, több szeretetre, több reménységre, nagyobb áldozatkészségre és – komoly törekvésre, hogy a történelem kezéből reánk maradt életformákat igyekeznünk megőrizni, megtölteni s őseink hitének kész javai és intézményei mellett újakat alkotni Isten dicsőségére.

 írta Imreh Dezső néhai vártemplomi lelkipásztor

 

További írások az Egyházközségünkről:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Sepsiszentgy%C3%B6rgyi_reform%C3%A1tus_templom

http://lexikon.adatbank.ro/muemlek.php?id=255