Istennek hála, hogy gyülekezetünkben nő azon gyermekek száma, akik részt vesznek szombatonként a 11 órától megtartott gyülekezeti vallásórákon. Minden elismerés illeti azokat a szülőket, nagyszülőket, akik szombaton elküldik vagy – ha kell, akkor – elhozzák, sőt van úgy is, hogy együtt ülik végig a kis tanítvánnyal a vallásórát. Ilyenkor aktualizálódik az, amit valamikor megfogadtak gyermekük keresztelőjén, hogy igenis „úgy” nevelik, hogy tőlük telhetően mindent megtesznek, hogy vezessék gyermekeiket a hit útján, reménykedve abban, hogy egyszer csak mindez meghozza a maga gyümölcsét, amikor a gyermekük boldogan vallást tesz élete Uráról, Jézus Krisztusról.
Iskolakezdés első szombatja óta ezeken az alkalmakon Jézus Krisztus csodáiról szólnak a bibliai történetek. Ezzel kapcsolatosak a kézimunkák, énekek is. Sokszor egy-egy őszinte, szívből jövő vélemény, melyet a maguk módján megfogalmaznak, olyan erővel bír, hogy abból mi, felnőttek csak tanulni tudunk. Isten általuk sok mindenre figyelmeztet. Elfelejtett igazságokat juttat eszünkbe. „Mit tartanál te csodának?” – kérdeztem tőlük kíváncsian már a nyári evangelizációs bibliahéten. És jöttek a válaszok: azt, ha meggyógyulna a nagytatám, ha édesapám hazajönne Németországból, ha lenne egy külön szekrény a ruháimnak, ha a kedvenc háziállatom engedné, hogy megsimogassam, ha nem veszekednének olyan sokat a szüleim. Egy életre szóló prédikációk ezek nekünk. Mi sokszor valami hatalmas, szenzációs eseményre gondolunk a csoda hallatán. Pedig ilyen apró csodák kell bennünket is Krisztushoz vezessenek. Ezeken keresztül kell észrevennünk Őt, hiszen ma is pont ezek által hív magához, hogy hálát adjunk neki a megtörtént csodákért. Hány embernek jelent csodát az, ha gyógyultan megy ki a kórház kapuján, ha sikeresen és balesetmentesen parkolja le az autóját vezetés után, ha viszontláthatják hosszú távollét után szeretett családtagjaikat, ha eltelik egy pár nap, és még nem volt veszekedés? Ugye, hogy véget nem érő csodákkal van dolgunk? Nem véletlen tehát, hogy Jézusnak ennyire fontosak voltak a gyerekek.
Azt tanította, hogy a gyermek a tökéletes tanítvány. A tanítványainak azt mondta, hogy legyenek olyanok, mint a gyermekek: „Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: Ki a nagyobb a mennyek országában? Ő odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik.” (Mt 18,1–6)
Nem azt mondta, hogy a gyerekek is jöhetnek, ők is csatlakozhatnak a felnőttekhez, hanem azt, hogy a felnőttek addig nem jöhetnek, amíg olyanok nem lesznek, mint a gyerekek! A gyerekek tehát már megfelelőek arra, hogy Isten országa befogadja őket. A felnőttek pedig akkor felelnek meg, amikor olyanok, mint a gyerekek. Ha a gyerekek számára csodát jelent az, ha egy bútordarab elkészül a lakásomban, akkor én miért nem tudom azt csodának tekinteni?
Mi olyan különleges a gyerekekben? Azt hiszem, a feltétel nélküli szeretet és bizalom. Egy gyereket nem kell külön megtanítani arra, hogy szeresse a szüleit. Magától is szereti. És nem kell külön meggyőzni arról, hogy bízzon bennünk. Már bízik. Ez a gyanútlan gyermeki nyitottság persze hamar elmúlik, amint a gyerekek idősebbek lesznek. És idő előtt veszítik el a bizalmat azok a gyerekek, akiket testileg vagy lelkileg bántalmaznak, akiknek a szeretetével és bizalmával visszaélnek a felnőttek.
Jézus sokszor tanította, hogy nem kell elnyernünk, kiérdemelnünk Isten szeretetét. Nyugodtan szerethetjük Őt, mert Ő szeret minket, akkor is, amikor rosszat teszünk. Persze, mint minden szülő, mennyei Atyánk is azt várja tőlünk, hogy bánjuk meg a bűneinket, és forduljunk el azoktól. De az Atya nem függeszti fel még a tékozló fiú iránti szeretetét sem arra az időre, amíg rossz úton jár, és még nem kért bocsánatot. Sok felnőtt azt hiszi, hogy Isten szeretetét ki kell érdemelnünk, és ezért kell jó dolgokat tennünk. Istennek tetszik a jó életvitel, ahogy minden szülőnek is, de nem emiatt szeret minket. Isten szeretetét nem lehet kioltani.
Ezért kell nekünk, szülőknek nem csak hallgatni a gyermekeinket, hanem meghallgatni, mert bizony nagyon sokszor épp Isten akar valami életbevágóan fontosat rajtuk keresztül elmondani.